Régóta viták folynak a magyar filozófia relevanciájáról, sőt puszta létezéséről is. Jelen vizsgálat a magyar kulturális-tudományos-politikai elitnek a Magyar Életrajzi Lexikon által nyújtott átfogó, független reprezentációjára és kifinomult prozopográfiai módszerekre (hálózatelemzés, szemantikai térképek) támaszkodva kísérel meg újszerű képet alkotni a 19–20. századi magyar filozófusok szerkezetéről. Nemcsak a magyar filozófia bizonyul a feltételezettnél relevánsabbnak, hanem a vizsgálat eredményei remélhetőleg a filozófia sokrétű kontextusait, valamint a szóban forgó elitek általános struktúráit illetően is tanulságokkal szolgálhatnak.

 

 

The extent and even the sheer existence of Hungarian philosophy has since long been controversially discussed. The present article relies on an independent comprehensive survey of Hungarian cultural-scientific-political elites as provided by the Hungarian Dictionary of National Biography and sophisticated prosopographical methodologies (network analysis, semantic maps) in order to obtain a novel picture of the structure of 19–20th century Hungarian philosophers. It is not only that Hungarian philosophy turns out more prevalent than assumed, but the results of the investigations could hopefully shed light on the multifaceted context of philosophy, as well as the structures of the corresponding elites in general.

 

 

 

 

 

 

 

A magyar filozófia történetírását régóta kíséri a kétely, hogy e tevékenység tárgya egyáltalán létezik-e: „A filozófiának a magyar nemzet szellemi életében nem jutott kiváló szerep; kimagasló, vezérlő alakokra e terén nem akadunk” – vélekedett éppen Alexander Bernát (1896), akit a múlt századforduló magyar filozófiájának egyik „vezérlő alakjaként” jelölhetnénk meg. Ugyanígy látták a modern magyar filozófiatörténet-írás első nagy seregszemléjén is: „…gondolkodni magáról a konferencia tárgyáról, a magyar vagy magyarországi filozófia létéről, nem-létéről. Ha létezik, miért létezik, ha nem, akkor milyen érvek szólnak az utóbbi feltételezés mellett” (Veres–Mezei, 1994, 7.). Jelen folyóirat hasábjain pedig „Üres-e a kamra?” főcímmel élénk vita bontakozott ki arról a kérdésről, hogy „[l]étezik-e magyar filozófiai hagyomány?” (Perecz, 2000, 981.).

 

 

 

Önmagában az a tény is megvilágító erejű lehet a specifikusan magyar filozófiai hagyományt illetően, hogy a kulturális-tudományos-politikai elitet reprezentáló 17 092 lexikonszereplő között 158 (0,92%) professzionális filozófus található (akik foglalkozásleírásában szerepel a „filozófus” valamelyik variánsa), valamint 636 (3,72%) tágabb értelemben vett filozófus, akinek biogrammjában előfordul a „filozófia” szó valamely variánsa (mivel azt tanulták, tanították, vagy már nevében is filozófiai munkásságuk volt). A foglalkozásjelölések klasszifikálásával a lexikonszereplők besorolhatók a filozófus (a lexikonszereplők körében: 0,92%, tudósok között: 2,80%, bölcsészek között: 7,26%), irodalmár (2,31%, 6,99%, 18,10%), történész (4,29%, 13%, 33,67%), bölcsész (12,74%, 38,61%), társadalomtudós (3,68%), természettudós (11,99%), tudós (32,99%), egyházi személy (7,50%), politikai szereplő (9,79%) és művész (31,83%) többes kategóriákba, amelyek arányai – a tág értelemben vett filozófusokéival (3,72%, 11,28%, 29,21%) együtt – szintén azt mutatják, hogy a filozófusok jelenléte erőteljesebb, mint azt gondolhatnánk a magyar kultúra filozófiátlanságának tézise alapján.

 

Ebben az időszakban a lexikon percepciója szerint a magyar kultúra filozófiátlanságának tézise tehát alaptalannak mutatkozik, pontosabban egy olyan metanarratívaként, amely inkonzisztens azokkal a tárgyszintű narratívákkal, melyeket a lexikon készítői az elitek egyes tagjainak a filozófiához való tényleges közelségéről alkottak. A lexikon mint filozófiatörténet-írói forrás az ilyen korrekciós funkció mellett heurisztikus szerepet is betölthet egy teljesebb filozófiakép megalkotásához, újraértékelve a filozófiának az egyes tevékenységformákhoz fűződő viszonyáról alkotott elképzeléseinket. Másként fogalmazva, a fenti Deák-anekdota terminusaiban: Ha jelentős számban vannak „filozófus-sejtek” a lexikon által reprezentált eliten belül, mit árulhat el azok elrendeződése és kapcsolata a többi sejttípussal?

 

 

 

E struktúrák feltérképezésének legkézenfekvőbb eszközét azok az emlékhálózatok alkotják, melyek a lexikonszócikkek jelöletlen, részben biográfiai, részben publikációs, esetleg pusztán a történeti emlékezetet tükröző kereszthivatkozásaiból állíthatók össze.

A tág értelemben vett filozófusok emlékezethálózatának legnagyobb összefüggő komponense (3. ábra) más szakmák képviselőinek beemelésével, különösen az írók révén válik nagyobb méretűvé, ugyanakkor megőrzi és tovább gazdagítja az előbb látott csoportstruktúrát. Itt is feltűnik az olyan csomópontok szerepe, melyek viszonylag kevés kapcsolattal rendelkeznek, mégsem elhanyagolhatók a hálózatkomponens összefüggőségének megteremtésében (magasabb az ún. közöttiségcentralitás-mérőszámuk). E két jellemző szétválása utalhat arra, hogy az emlékezethálózatok struktúrája a tipikus társadalmi hálózatokéval szemben nem teljesen a napjainkban intenzíven kutatott ún. kisvilág-tulajdonságú hálózatokéit követi.2 Amennyiben ez így lenne (aminek megállapításához nagyobb elemszámú összehasonlító vizsgálatokra lenne szükség), az könnyen összhangba hozható a filozófia(történet)-elméleti megállapításokkal (lásd például Varga, 2020, 291. skk.), miszerint a filozófia egysége egy szerteágazó, nemlineáris történeti egység felől gondolható el, aminek az egymáshoz lazán kapcsolódó, azonban nem teljesen független önálló alhagyományok feltételezése felelne meg.

 

 

 

A fenti emlékezethálózatok ugyan konzisztensek a filozófiatörténeti képpel, sőt gazdagítják is azt, mégsem használják ki a lexikonban mint (filozófia)történeti forrásban rejlő összes lehetőséget, hiszen a lexikonszereplők egymáshoz való kapcsolatát sokszor nem említik.3 Ezért a következőkben a lexikonszereplők térképét a szócikkek egymástól való szemantikai távolsága alapján rajzoljuk meg (interaktív változat: URL1).

 

Feltételezve (amit itt természetesen igazolni nem tudunk), hogy e szemantikai térképek nemcsak a lexikon percepciójának sajátosságaiba engednek bepillantást, hanem a filozófiatörténet-írásunk általános sémái és a lexikonszereplők tényleges elhelyezkedése közti diszkrepanciákba is, a magyar filozófia történetírása azt a feladatot tűzhetné ki maga elé – amennyiben szeretné jobban megérteni, honnan eredhet a különbség a filozófusoknak a magyar kultúra „filozófiátlanságának” tézise által sugallt alacsony száma és a lexikonelitben ténylegesen található filozófusok mennyisége között –, hogy ne csak a kreatív interdiszciplináris (mindenekelőtt bölcsész-interdiszciplináris) filozófusokkal foglalkozzon, hanem az intradiszciplináris, azaz elsődlegesen filozófusi szerepelvárásokat teljesítő történeti személyeket is alaposabb kutatás tárgyává tegye. A magyar filozófiai hagyomány egy tágabb, „alulról felfelé építkező” historiográfiájának programja tehát nem pusztán a magyar filozófia többszólamú hagyományainak teljesebb, integratívabb vizsgálatát implikálja (például az iskolafilozófiákét, a felekezeti filozófiákét, valamint a természettudományokkal érintkező filozofálás alhagyományaiét), hanem a több figyelmet érdemlő hagyományrészek közé sorolható a 19–20. századi magyar professzionális filozófia intradiszciplináris magja is, azaz a különböző társadalomtudományi-történetírói kritériumok – például egyetemi professzúra – szerint par excellence filozófusnak számító, viszont más társdiszciplínákban, illetve a maradandó filozófiai teljesítménynek a nagyon erősen a diszkontinuus kreatív innovációra hangolt definíciója szerint nem kiemelkedő szereplők is.

 

 

 

Kitekintésként megvizsgálhatjuk az egész lexikonelit szemantikai térképét az 1914. évben, ami általánosabb metafilozófiai, sőt az egész lexikonelitet illető megállapításokra is alkalmat adhat.

 

 

 

A Deák Ferencnek tulajdonított maliciózus adoma a filozófia és a zsír hasonlóságáról visszafelé sülhet el, hiszen a Magyar Életrajzi Lexikon tanúsága szerint a 19–20. századi magyar kulturális-tudományos-társadalmi elit szövete meglepően magas értékben tartalmaz „zsírsejteket”, melyek elhelyezkedése az elit tágabb kontextusában tanulságosnak bizonyulhat a filozófia belső folyamatait, egyes társtudományokhoz fűződő viszonyát és végső soron metafilozófiai jellemzőit illetően. A magyar filozófia történetének hagyományos perspektíváját érdemes kitágítanunk, hiszen a történeti emlékezetnek a lexikon által megtestesített rétegében egyértelmű utalásokat találhatunk számottevő filozófiai teljesítményekre, illetve filozófia iránti affinitásra, melyek kevésbé kerültek a bevett módszerű filozófiatörténet-írás érdeklődésének homlokterébe (például a felekezeti elitek képviselőinek tevékenységében, akik sajátos nyilvánosságok keretein belül vetik fel újra a hagyományos metafizikai vagy morálfilozófiai kérdéseket). Mindezek alapján kétkedve fogadhatjuk azt az elterjedt álláspontot, hogy a hazai hivatalos kulturális és tudományos kánon kialakításában a filozófiai nézőpont nem játszik fontos szerepet. A lexikon szerkesztőinek láthatóan igen fontos volt, hogy a 19–20. század gyorsan változó intézményi és szellemi környezetében rámutassanak egyes elitek tagjainak a filozófiához vagy a filozófiai irányzatokhoz fűződő viszonyára. Ennek fényében kívánatosnak tűnhet több filozófiatörténet-írói erőforrást fordítani a magyar filozófia adattárainak, lexikonjainak elkészítésére; megalkotva a 19–20. századi magyar filozófiai hagyományok – és azok európai kontextusainak – olyan rekonstrukcióját, amely alapján termékeny módon vehetők célba a magyar filozófia strukturális, kánonszervezési elveire, valamint a tágabb kulturális-tudományos-társadalmi nyilvánosságban betöltött szerepére irányuló kérdések (mint ahogyan jelen vizsgálódásunk is szolgálhatott a filozófiatörténet, sőt talán a filozófia természetét érintő, illetve az egyes tudományokhoz fűződő viszonyait megvilágító tanulságokkal).